Második fejezet

   Hősünk, János, aki 59. évét taposta, velőtrázó sikoltással ébredt. Szédülve ült fel az ágyban. Hevesebben fújtatott, mint egy gőzmozdony. Patakokban folyt róla a veríték. Micsoda szörnyű álom. Milyen jó, hogy agglegény vagyok. Mitől menekültem meg. Gondolatai vadul keringtek az agyában. Fölkelt, hideg zuhanyt vett, majd megreggelizett. Frissen vasalt fehér inget öltött, elegáns nyári öltönyt vett magára. Lévén vasárnap, nem dolgozott. A hivatalt nem nagyon hiányolta. Harminchat év szürke, egyhangú, hétköznapi köztisztviselői munka állt mögötte. Múlt heti irodavezetői előléptetése a minisztériumban hidegen hagyta. Már a közelgő nyugdíjba vonulás gondolata suhant át rajta. Vette sétapálcáját és cilinderét. Fütyörészve lépett ki a kapun a verőfényes napsütésbe az Andrássy úton. Ruganyos léptekkel sietett a Városliget felé.

   Fiákerek suhantak el mellette. Fehér ruhás, napernyős fiatal lányok csilingelő nevetése vibrált a lágy tavaszi szélben. Előkelő ficsúrok parádéztak lóháton. Néhány dobogó, puffogó automobil is feltűnt a Nagykörút felé haladva. A századfordulói nagyváros lüktető élete hidegen hagyta Jánost. Nem érezte a tavaszt a szívében. Hosszú évek óta valami üresség honolt a szívében. Pedáns egyszerűségben élte monoton, eseménytelen életét.

   Nem sietett, hiszen otthon csak a macskája várja. Van ideje elgondolkodni az eddigi életén. Ezt már nem először teszi, de eddig nem sikerült rájönnie, hogy hol rontotta el. Munkahelyén szerették kollégái, precíz munkavégzése miatt, de igazi baráti kapcsolat egyikükkel sem alakult ki. A közös rendezvényeken nem vett részt, mert feszélyezve érezte magát. Csinosabb kolléganői már mind férjnél vannak és ő a "házi nyúlra nem lövünk" elvet követte. Szórakozni nem járt, mert egyedül nem volt kedve sehova menni, partnere viszont nem akadt. Mégis úgy gondolta, hogy találnia kellene egy utolsó lehetőséget és azt megragadnia, hogy nyugdíjas éveire egy társat találjon magának. De hát hol és hogyan? Abban a korban van, amikor az ember már nem szívesen köt új ismeretségeket, de hát másként nem megy, meg kell próbálni. Mi lenne, ha elmenne egy világ körüli társas utazásra. Ott sok emberrel találkozhat és sok helyen megfordulna. Pénze van, mivel eddigi élete során nem sokat költött. A munkahelyéről meg biztosan elengedik egy hosszabb szabadságra.

   Vitéz Felsőbüki Nagy János leült egy padra a fasor alatt. Arra a padra, amelyikre minden vasárnap leült megszokott sétáján. Cilinderét és sétapálcáját pedánsan maga mellé helyezte. Hely bőven akadt, hiszen sosem ült senki mellette. Egykedvű mozdulattal nyúlt mellényzsebébe, és előhúzta Patek Phillip zsebóráját.  Felnyitotta a fedelét, és rápillantott a számlapra. A cifra mutatók hidegen néztek vissza fakó, megkopott arcába. Fél tíz múlt öt perccel. Akárcsak múlt vasárnap meg az azelőtti vasárnap. Lassan levetette fehér kesztyűit és felhúzta szeretett arany óráját. Hatvanöt monoton húzás, mint minden reggel. Amikor a rugó eléggé feszesnek bizonyult, fölnézett. Vajon hányszor húzom fel még az órámat?- suhant át az agyán. Hűvös szellő borzolta meg ősz, katonásan rövidre vágott haját. A verőfényes tavaszi napsütést szürke felhő takarta el.

   Még a végén eső lesz, gondolta és haza kell mennie az esernyőért. Igaz ugyan, hogy esernyője Angliából származott, nem is volt olcsó, de kiemelte még mindig daliás alakját, ennek ellenére nem szerette magával hordani. Gondolata visszatért az utazáshoz. Holnap feltétlenül bemegyek egy utazási irodába és megnézem a választékot. Hátha találok kedvemre valót. Minél előbb, annál jobb.

   Feszes, katonás mozdulatokkal eltette zsebóráját, fölhúzta kesztyűjét, fejére csapta cilinderét, megragadta sétapálcáját, majd gyors léptekkel sietett a Városliget felé. A Köröndön majdnem egy robogó fiáker alá lépett. Az utolsó pillanatban hőkölt vissza. Hova is sietek? Miért indultam fel annyira? -tűnődött János, miközben kesztyűs kezét a szívére szorította. Lépteit lelassította. Visszazökkent megszokott tempójába. Föltekintett az égre. A szürke felhő elvonult, a nap újra tüzesen sütött hunyorgó szemébe. Meg szerencse, hogy nem hoztam magammal azt az esernyőt. Utazni sem fogok mostanában.- döntötte el János. A Hősök terén a nem rég felavatott emlékműre büszkén nézett fel. Szeme könnybe lábadt amint Árpádra és a Hét Magyar Vezérre tekintett. Milyen pompás, dicsőséges idők voltak azok. Birodalmat alapítottak ezek a kemény legények. És még milyen birodalmat! Bárcsak köztük lehettem volna. Bezzeg nekem ma, 1897.-ben csak egy szegény tisztviselői állás jutott a minisztériumban.
  Őrnagyságig vittem a Monarchia hadseregében. Mit tettem rövid földi pályafutásom alatt? Elszállt az idő a fejem fölött. Ráadásul itt állok a nyugdíjam előtt, gondolta magában János. Feje lehanyatlott, döbbenten meredt maga elé.

   Na ebből az önsanyargatásból elég, gondolta egy kis idő múlva. Öreg ember nem vén ember, ahogy a szólás is tartja. Most nyugdíjasként lesz bőven időm bizonyítani, hogy én is vagyok valaki. Szerencsére tudok mozogni és szellemileg is még friss vagyok. A minisztériumban töltött hosszú évek alatt szerzett tudást is tudom hasznosítani.

   Tovább sétált megszokott útján. Mint minden vasárnap, most is a Gundel étteremben kötött ki. Leült törzsasztalához. Megkondult a déli harangszó. A Városliget friss lombjai lágyan hajladoztak a tavaszi szellőben. Hősünk zsebórájára pillantott. Megelégedve konstatálta, pontosan jár. Grasovits B. Antal főpincér kimért léptekkel lépett asztalához. Monokliján megcsillant a napfény. A szokásosat, méltóságos tanácsos úr? Igen Antal, a szokásosat, sóhajtott hősünk.

   Tehát akkor halászlé lesz túrós csuszával, utána Gundel palacsinta no meg egy jó erős fekete. Antal elsietett, hogy teljesítse a rendelést. Jánosnak volt ideje, hogy körülnézzen a kerthelyiségben. Nem volt sok vendég. Persze még korán van gondolta, hiszen legtöbben fél egy körül szoktak jönni. Az egyik asztalnál észrevette főnökét egy fiatal lánnyal. Fejét enyhén megbiccentette, amit a főnöke viszonzott. Nem akarta megzavarni, nehogy kellemetlen helyzetbe hozza, mert nem tudta, hogy a hölgy a lánya, vagy a barátnője. Abban biztos volt, hogy nem a felesége, mert ahhoz túl fiatal volt.

   Miután János befejezte megszokott korai vasárnapi ebédjét megszokott törzsasztalánál, fölkelt és merev léptekkel távozott a Gundel étteremből. Futó pillantást vetett a főnöke társaságában ülő ismeretlen fiatal hölgyre. Smaragdzöld szemek villantak felé a csipkés kalap alól. Hősünkbe mintha villám csapott volna. Soha sem érzett lüktetés támadt mellében. Szeme elhomályosult. Azt sem tudta, hogyan került az utcára. Automatikus léptekkel haladt Vajdahunyad vára felé. A tóparton reszketve ült le egy padra. Ki ez a hölgy? Mi történt velem? A smaragdzöld szemeket még most is maga előtt látta.

   Mivel életében még soha nem volt szerelmes, bár sokat olvasott róla, elgondolkodott. Talán ez az az érzés? De hát az ő korában már nem igazán szoktak az emberek szerelmesek lenni. Különben is a lángoló szerelem a fiatalok sajátja. No meg egy bizonyos kor után az agglegény már agglegény marad, mert nem szeret alkalmazkodni másokhoz és kizökkenni a megszokott kerékvágásból. No meg ha tényleg a főnök barátnője, elcsábítása egyenlő lenne az azonnali kirúgással. Ebben az esetben viszont munkanélkülivé válna. Függetlenül attól hogy tehetséges a szakmájában, korára való tekintettel nem találna állást.

   Ki ez az elbűvölő, smaragdzöld szemű ifjú hölgy, tűnődött el János. Anasztázia Amália grófné, a főnök felesége nem lehet, hiszen a nagyságos asszony már jóval túl jár a második virágzásán. A főnök szeretője sem lehet, mert a főnök nem olyan hülye, hogy nyilvánosan mutatkozna a kedvesével fényes nappal a Városligetben. Az egész város erről beszélne másnap. Az igéző smaragdzöld szemek nem hagyták nyugton Jánost. A röpke pillantás, az átsuhanó mosoly az ismeretlen hölgy édes arcán megszédítette hősünket. Rám nézett. Észrevett. Nem bírom tovább. Kiderítem, hol lakik. Megszöktetem. Az enyém lesz. Nem érdekel a botrány sem. A lázas gondolatok össze-vissza kavarogtak Vitéz Felsőbüki Nagy János agyában.


...............................................................


Vissza a főoldalra